Most egy olyan közös "eseményt" szeretnék elmesélni, ami egy buzgó egyháztag mindennapjainak része volt. Mivel a pásztorok nem dolgoztak, nem foglalkoztak világi munkával, hisz egész életüket Isten szolgálatában töltik, így van bőven idejük közösségépítő összejöveteleket szervezni. Ezek közül az egyi, a közös ima.
Az összejövetel egyszerű pszichológiai formálódás, sablonja ráhúzható egy 60-as évek beli acid party-ra, középkori okkultista sátánidézésre, vagy épp démonűzésre. Kisgyermekként voltam jelen egy egészen színes társaságban, ahol egyaránt fordultak elő 20as éveiben járó fiatalok, családanyák és idős öregek. Különböző helyeken tartottuk meg ezeket az "ima köröket", általában valakinek a lakásán. Megérkezés után beszélgetés, rágcsálás, elcsendesedés, ráhangolódás arra amit az elkövetkezenő másfél-három órában történni fog. Ez után a pásztor vezetésével megkezdődik a közös nyelvek imája.
Leginkább az érzéseken keresztül tudnám bemutatni ami ilyenkor történik. Minél inkább merülnek bele az emberek saját imájukba, annál inkább bontakozik ki egy szoros kötelék közöttük, míg végül egy nagy egésszé transzformálja őket az érthetetlen és végeláthatatlan ima. Hol hangos, dühös és intenzív ez az ima, hol halk, finom és kedveskedő. A pásztor hangja a vezérfonal, pont mint a sámán és dobjai a szertartásokon, mélyen az Amazonas szívében.
A pásztort, a vezetőt Isten irányítja, az ima neki van felajánljva, és minden Jézus nevében történik. Imádkozunk gyógyulásért, megbocsátásért, jólétért. Például egy alkalommal a helyszínt szolgáltató 40 körüli hölgy lányáért imádkoztunk sokat, aki agyi rendellenességgel született és 14 éves létére életképtelen volt egyedül. Etetni kellett, beszélni nem tudott csak gagyogni, és a legszörnyűbb az egészben az volt, hogy mindezeknek öntudatában volt, tenni ellene nem tudott. Érzett, látott, voltak döntései, de érvényre juttatni őket nem tudta a fogyatékosságai miatt. Az óta sem gyógyult meg, de ez nem az ő hibájuk. Nem azért van mert "nem működik". De működik.
Az imakörnek van egy "tetőpontja" amikor szinte mindenki üvölt, olyan intenzíven ejti ki saját imájának szótagjait, hogy szinte extatikus állapot lesz úrrá a buzgó híveken, pont mint egy széttágított tudatú sámán.
Az ima végén leereszt mindenki, szép lassan megint megkezdődik a beszélgetés, megvitatjuk mit éreztünk, ha van köztünk próféta, mit látott (sokszor a pásztornak is jelenései vannak az extatikus állapot hevében), s előbb vagy utóbb visszatérnek a világi témákra. Némi rágcsálás után, pedig mindenki hazamegy. Egy hét múlva ugyanitt, ugyanekkor.
Később azonban ki fogok térni arra, hogy ez az életvitel valóban könnyeddé tesz, felszabadít, erővel ruház fel, mégsem több egy hatalmas illúziónál.
folyt. köv.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.